A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek,repülni tanította őket. Az ötödik kis veréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.

Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kis veréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.

-- Befogadsz a fészkedbe? -- kérdezte a kis veréb.

-- Befogadlak, háp-háp... -- mondta a vadkacsa.

-- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

-- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... -- mondta a vadkacsa.

A kis veréb tovább ugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:

-- Melengetnél-e a szárnyad alatt?

-- Melengetnélek szívesen, kruuú...buk...buruk... -- turbékolt a galamb.

-- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

-- Akkor nem melengetlek, kruuú...buk...buruk... -- mondta a galamb.

A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.

-- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? -- kérdezte.

-- Szívesen adok, uhuuu -- huhogott a bagoly.

-- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

-- Akkor nem etetlek meg, uhuuu -- mondta a bagoly.

Besötétedett, hideg lett, a kis veréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.

-- Kedves madár -- szólította meg a kis veréb a madarat --, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

-- Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!

A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelik.