Fiatal cinke volt Picinyke, még fészket sem rakott. Egész nap röpdösött, erre meg amarra, kerítéseken szökdécselt, ágakon meg háztetőkön -- mert fürge nép a cinkekenép! Ahogy esteledett, kiszemelt magának egy faodút vagy egy falrepedést, oda húzódott éjjeli szállásra. Tolla volt a párnája, a derékalja s a takarója is.

Egyszer aztán, éppen tél közepén, rátekintett a szerencse. Egy ablak fölött kényelmes, lakatlan verébfészket talált. Még bélelve is volt puha fehér pihével.

Beleköltözött Picinyke, nem sokat kérette magát. Először aludt jó melegben, nyugalomban, mióta a szülői fészekből kiröppent. 

Éjféltájban felriadt. A házból lárma hallatszott, s az ablakon erős fény áradt ki.

Megrémült Picinyke, kiszökkent a fészkéből, ráfüggeszkedett az ablakpárkányra, és belesett a házba.

Mennyezetig érő, óriási fenyőfa állt odabent a szobában, gyertyákkal, játékokkal roskadásik rakva. Gyerekek ugrándoztak, zsivajogtak körülötte. 

Sohasem tapasztalta még Picinyke cinke, hogy emberek éjnek idején ilyen bolondosan viselkedjenek. Hiszen csak a nyáron bújt ki a tojásból, sok mindent nem tudott, nem látott még a széles világból.

Jóval éjfél után tudott csak elaludni, amikor a házban végre elcsöndesedtek az emberek, s az ablakban is kialudt a fény.

Reggel aztán Picinyke harsány, vidám verébcsiripelésre ébredt. Kiröppent a fészekből, s háborogva rájuk szólt:

--Ti meg mit kiabáltok itt? Éjjel az emberek lármáztak, nem hagytak aludni, most meg ti csaptok ekkora zsibvásárt! Mi történt?

-- Hogy mi? -- tátották el a csőrüket a verebek. -- Hát te nem tudod, micsoda nap van ma? Újév napja van, mindenki vigad, mindenki mulat, az emberek is, mi is.

-- Új év? Az meg mi? -- kérdezte Picinyke.

-- Ó, te tejfölöscsőrű! -- nevettek a verebek. -- Az esztendő legnagyobb ünnepe. Visszatér hozzánk a nap, és elölről kezdődik a naptár. Ma január elseje van.

-- "Január?" Az micsoda? És mi az, hogy "naptár"?

-- Látszik, hogy nem rég bújtál ki a tojásból! -- csúfolódtak a verebek. -- A naptár a nap egész évi munkájának a rendje. Az esztendő hónapokból áll; az első hónap január, az esztendő orra hegye. Tíz hónap ballag utána, annyi, amennyi ujja van az embernek a felső pár lábán. Február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november. A legutolsó hónap, a tizenkettedik, a december. Az az esztendő farkacskája vége. Eszedbe vésted?

-- Nem én! -- rázta a fejét picinyke. -- Hogy tudnék egyszerre ennyi mindent eszembe vésni? Csak annyit tudok belőle, hogy "orra hegye" meg "felső pár lába" meg "farkacskája vége". A többi szó igen kacifántos.

-- Ide hallgass! -- mondta akkor az Öreg Veréb. -- Röpködj te csak tovább erdőm--mezőn, kertekben, röpködj és nézz jól körül, mi történik a világban. Amikor aztán meghallod, hogy vége a hónapnak, röpülj vissza hozzám. Itt lakom én is, ebben a házban, az eresz alatt. Majd én mindig megmondom, milyen hónap következik. Sorban, egyenként könnyebben megjegyzed..

-- Bölcs tanács! Köszönöm! -- örvendezett Picinyke. -- Visszajövök hozzád mindig, bizony isten!

Azzal elröpült, kerek harminc napig járta a világot, a harmincegyediken visszatért az Öreg Verébhez, és rendre elbeszélte neki, mit látott.

A Öreg Veréb pedig így szólt hozzá:

-- No, hát akkor jegyezd meg: az esztendő első hónapja, január. A nap apránként egyre korábban kel, későbben nyugszik le. Mindennap több a fény, de a fagy egyre keményedik. Felhős az ég. Amikor néha kibukkan a nap, neked, Picinyke, énekelhetnéked támad. Csöndesen próbálgatod a hangodat: "Nyitnikék! Nyitnikék!"